2013/03/25

Egy Bátorsági Érem története

 

 

 Egy korábbi bejegyzésben már írtam Szalay Márton főhadnagyról. A család jóvoltából betekinthettem a hagyatékba, amelynek alapján érdekes egyéniség képe rajzolódott ki. Szalay Márton eredetileg 1936. októberében vonult be kötelező katonai szolgálatra a kiskunhalasi 4. „Balogh Ádám” honvéd kerékpáros zászlóaljhoz. A tartalékos tiszti iskolát Kiskunhalason és Kenyérmezőtáborban végezte el. Továbbszolgáló zászlósként részt vett az 1938. őszén irreguláris csapatok által Kárpátalján vívott küzdelmekben, nem csekély személyes bátorságról téve tanúbizonyságot.

1938. október 6-ától kezdődően az akkori magyar-csehszlovák határ közelében összegyűlt magyar irreguláris csapatok (lövészek és rongyosgárdisták) közül – a műveletek első szakaszaként – elsősorban felderítési és propagandacélokból kis létszámú, ún. surranó járőröket bocsátottak ki, amelyek fő feladata a Lengyelországba történő átjutás volt.Ezen túl feladatukat képezte a zavarkeltés, valamint a magyar jelenlét demonstrálása, az általános helyzet destabilizálása is.

Október 7-én két rongyos-csoport lépte át a határt Tarpánál, az 5. számú Dénesfalvy-Dinich Győző, illetve a 6. számú Iványi Pál t. hadnagy parancsnoksága alatt. Ez utóbbinak tagja volt Szalay Márton is. A két csoport – immár ellenséges területen – október 8-án egyesült és tovább folytatta útját. Útvonaluk Nagyborzsova, majd Muzsaly volt, ezt követően rövid ideig Beregszász közelében táboroztak le Gyógyszer, valamint élelem beszerzés céljából küldtek oda háromfős csoportot küldtek Beregszászra. Ennek vezetője, Iványi Pál Kadlecz Árpáddal tisztázatlan körülmények között a városban maradt (később visszatért Magyarországra), ezek után Szalay Márton átvette helyét, egyben a csoportparancsnok, Dinich Győző helyettese lett.
0
Az út során – kapott feladatuknak  megfelelően – igyekeztek szót váltani a pásztorokkal, földművesekkel szót váltottak, a megbízhatóaknak fegyvert, lőszert adtak.Továbbindulásuk után október 11-én a 24 rongyosból négyen már maláriában szenvedtek, szállításuk inkább tehertétel volt bajtársaik számára.

Október 12-én Nagymuzsaj mellett átkeltek a Borsova patakon, közben leküzdötték a háromfős hídőrséget. Ezzel egy időben a fellármázott csehszlovák hadsereg alakulatai igyekeztek hollétüket felderíteni, végül számos kisebb összetűzés után október 18-án futottak bele egy géppuskával megerősített csendőrosztagba. A tűzharcot követően a járőr úgy szétszóródott, hogy mindössze nyolcan maradtak együtt. Másnap Pereháza (Perekreszna) közelében a megmaradt csoporton ismét rajtuk ütöttek, ezúttal cseh reguláris erők. A terepkutatóul kiküldött  Ispaics Imre és Pintér István elesett, majd  – közvetlenül a lengyel határ előtt – Gál József karpaszományos tizedes is hősi halált halt a cseh csendőrök géppuskatüzében. Nagy szenvedések árán végül másnap, október 20-án reggel 6-kor Libouchola település mellett értek Lengyelországba.

Szalay Márton családjának így írt Kiskunmajsára földijei sorsáról:

„… Az eredetileg 26 tagú csapatunkból összesen megmaradtunk kilencen. Amint írtam (a levél elején utal egy korábbi levelére, amely sajnos nem maradt fenn – a szerző), egy csoportban indultam Takács, Poszeth és Varga Péterrel. Róluk semmit nem tudok, valószínűség amellett szól, hogy elestek. Mallár Jóskával együtt. Ha foglyul estek az rosszabb, mint a halál. Azért ne szóljanak semmit a szüleiknek, mert nem akarom, hogy tőlem tudják meg. Majd értesítik őket hivatalosan…..”

A Lengyelországba történő átlépésért elnyerte a Bátorsági Érmet: A személyes bátorsággal véghezvitt tettek jutalmazására alapított ezüstérem, 1929-től viselte a Bátorság Érem nevet, csak szalagjában tér el a Magyar Koronás Ezüst Éremtől).Összesen mintegy 80 alkalommal adományozták.


Bátorsági Érem


Az indoklás szerint: „Október 7-én lépte át a határt. Iványi hadnagy csoportparancsnok eltűnése után a VI. csoport parancsnokságát átvette, mindkét ütközetben harcolt.” 


Főhadnagyként, a Bátorsági Érmet viselve

Szalay Márton ezt követően elvégezte a Ludovika Akadémia alantos tiszti tanfolyamát, majd hivatásos tiszt lett. Később gyakorlatilag a második világégés csaknem összes olyan hadszínterén megjelent, ahol magyar katonák harcoltak. A doni összeomlás előtt mintegy két héttel távozott szabadságra, majd 1944-1945-ben zászlóalja – amely továbbra is a híres kuruc brigadéros nevét viselte, ekkor az 1. lovashadosztály hadrendi alakulataként –  kötelékében egészen Magyarország nyugati határáig védte hazáját.


Életrajza – sok más bajtársáéval együtt olvasható a kerékpáros tisztek adattárában.





 

2013/03/08

Vissza a Kárpátokon át – A Salgó-napló folytatása

 Az Archivnet online folyóiratban megjelent a tavaly elkezdett Salgó Andor-napló folytatása.

 

1944., Galícia (a kép illusztráció)

 

A második részben követhetjük a kassai 21/I. zászlóalj harcait 1944. júliusától kezdődően, bemutatva az Árpád-vonalon keresztül történt visszavonulást, egészen az észak-magyarországi küzdelmekig. Ízelítőül egy nehéz csatanap történései, amikor a zászlóalj 1944. október 8-án az Asztaghavas birtokba vételére kapott utasítást:


„Még hajnali ködös sötétben indulunk el az 1707 magassági ponttól (Sztich) keletre lévő erdő szegélyéig, mely egyúttal a készenléti helyünk is. Ide 8 órakor érünk. A köd leple alatt észrevétlenül kell a készenléti helyet elfoglalnunk. A támadási parancsot a zászlóaljparancsnok 8 óra30-kor adja ki. Két csoportban, egy lépcsőben támadunk. Bal szárnyon a Bárdos század, jobb szárnyon súllyal Dolák és Rádonyi század. A támadás 8.45-kor indul meg gyönyörű lendülettel. Amikor a tüzérségi össztüzet kellett volna kapnunk, egy lövés sem jött. A tüzérségi felderítő járőr forszírozására a tüzérség néhány becsapódása már a támadás területére esett, de saját csapatokba. Helyesbítése nem sikerült, mert akkor már 1 kilométerre estek a lövések. Közben több aknavető és csinn-bumm lövést kapunk, de szerencsére kevés veszteséget okoz. 14 órakor a 218 vonatkozási pontról egy köd aknavető belövést kapunk, amely a zászlóalj harcállásponttól 100 méterre esik.
A tüzérségi tűz késik. A sebesültek száma nő. Sok a veszteség. A támadás lendülete alábbhagy, majd teljesen megáll, sőt, az egyes részek a nagy géppuska, géppisztoly- és aknavetőtűz miatt a hátrább lévő horhosokba vonulnak vissza. Néhány halott látszik a terepen. A zászlóaljparancsnoksághoz beosztott géppuska erős tűzcsapásokkal fogja le az ellenség fegyvereit, s ennek köszönhető, hogy a lendületesen előrejutott, de a nagy tűzben megakadt támadók - akik a betörés végett az erősen tűzben fekvő területekre törték előre magukat - 400 métert visszavonulhattak.
Keresztes alezredes úr a parancsában tájékoztatott, hogy az 58-as kocka területét a Karsay csoport elérte s birtokában tartja. Ugyanakkor parancsot kaptunk, hogy az 58 kockánál lévő állásokban mindenkörülmények között tartson ki. Ezt a parancsot 9 órakor egy parancsnok + 6 főből álló tiszti járőrrel a parancsnok elindítja. Egy óra múlva tér vissza a járőr. Jelenti, hogy az állásokban oroszok vannak, akik magyar ruhában vették őket tűz alá, és nehéz harcok után tudtak visszatérni. Zászlóaljparancsnok erre a 3. század egy részét, amely még elérhető volt, visszarendeli az oldal biztosítására. Úgyszintén a zászlóaljtörzs embereit és a tartalékszakaszt. Ekkor már hátunkban is feltűnnek az ellenséges csoportok, és meglepő tüzet kapunk.
14.30-kor ködakna becsapódás alapján a reteszállás valamint a zászlóaljparancsnokság 20-25 aknabecsapódást kap, mely pár perc múlva megismétlődik. Közben a 2. század parancsnoka megsebesül, ugyanakkor az erdőből jobbról két orosz páncéltörő ágyú nagy veszteséget okoz.
Zászlóaljparancsnok látva a helyzet reménytelen voltát, elrendeli a fokozatos visszavételt, mert így sem sok a remény a gyűrűből való kitörésre. A századok fokozatosan leereszkednek a készenléti helyig, ahol megkapva a visszavonulás irányát és vonalát, elindulunk. A nagy tűzben egy 500 méteres nyílt terepen kell a zászlóaljnak átmennie, amely már veszteség nélkül sikerül, minthogy az utóvéd szakasz (Salgó hadnagy + 50 fő, egy géppuska és 4 golyószóró) erős tűz alatt tartja az üldöző ellenséget, mely célzott tüzet leadni képtelen. A visszavétel szépen, tervszerűen sikerült. A sebesülteket mind magunkkal hozzuk, kiknek mozgását az utóvéd biztosítja. Az utóvéd utolsó állásait egy uralgó gerincen választja, ahonnan a harcterület belátható. Itt mindaddig kitart, amíg az utolsó saját ember és sebesült át nem jön rajta. Az ellenség abbahagyja az üldözést, csupán 1 kilométerről géppuskából és aknavetőből tüzel, de ez nem okoz veszteséget. Az utóvéd szakasz parancsra 17.30-kor elhagyja állásait és bevonul, illetve az ezredparancsnok parancsára az 1878 magassági ponton védelemre rendezkedik be."

Amikor az Asztaghavast megláttam, parancsnokommal leszögeztük, hogy ezt elfoglalni nem lehet. Hatalmas csúcs, bérc ez. Fa, bozót alig van rajta. A csúcson az orosz körkörös védelemben, bunkerekben. Pár nappal ezelőtt még fehér volt, de az első hó nem tudott megmaradni. Mérlegeltük a támadás lehetőségeit, közte az oldal- és a hátbatámadást is. Az oldaltámadásban maradtunk, s a terv jó volt. Sajnos, a készenléti hely elfoglalása - a köd segítsége dacára - nehezen ment. Nem ismertük a terepet és egy 50-60 fokos oldalon 1 kilométert kellett felmenni. Vastag fű borította, szögetlen csizmám csúszott rajta, de a szöges bakancs is, így a fűbe markolva húztuk fel magunkat 6 óra alatt a tetőre. 5 málhás lovunk rakománnyal visszagurult és elpusztult. Kivétel csak egy volt, amelyik a saját motyómat szállította. Ez is legurult, de szerencsésebben, mint társai.
A támadás általában szép volt, s ha a minket takaró ködöt (felhőt) egy hirtelen szél el nem fújja, és a Karsay csoport nem késik, mi vagyunk az Asztaghavason.
A támadást a törzs géppuskájával támogattam. Az átlövés veszélyes dolog, de mindig szerettem. Most nyílt rá alkalom, és az emberek bíztak a kezemben. Másnap egy elfogott orosz elmondta, hogy a harcban tíz halottat és sok sebesültet vesztettek.
A reménytelen helyzetben én is örültem a visszavételi parancsnak. Egy nagy testű sebesültünk maradt kint, akit megpróbáltam cipelni. Parancsnokom megtiltotta, hogy az életemet tovább kockáztassam, s első esetben nem tudtam valakin segíteni. Nagyon fájt, de sajnos, a háború ilyen. Hiszem, hogy fogságában kap orvosi segítséget.
A visszavonulás nehezen ment. Ilyen nyílt terepen és ilyen nagy tűzben még nem voltunk. És amikor körülnéztünk, láttam, hogy velem együtt mindenki „nyugodtan" megy fel a gerincre, hogy mögötte lerogyhasson és pihenhessen. Az orosz állandóan lőtte az embereinket, nyugodtan tehette, és a visszavonulás alatt egyetlen emberünk sem sebesült meg. Hát ez nem isten ajándéka!? Kétszázan is ottmaradhattunk volna.
Mindenki a gerincre ért. Én kicsit lemaradtam, mert egy sebesült főhadnagy barátomat támogattam. Lekiáltottam még hátrább jövő embereimnek, nyugodtan jöjjenek, mert mindenkit megvárunk. Végül a sebesülteket támogatók érkeznek meg. Segítek a sebesülteket kötözni, könyékig véres vagyok, a hálás, könyörgő ismert baráti szemek erőt adnak és jókedvvel végzem. Egy hálaimát elrebegek Istenhez, hogy ebből a pokolból kivezérelt.


A felső-magyarországi katonák harcairól további részletek az Archivneten